A név minden bizonnyal kínai eredetű. A szó a híres teatartomány nevére, "Fokien mit Tscha", utal. Régebbi tudományos neve (Camellia Thea Link) Georg J. Kamell, a morva jezsuita misszió manilai gyógyszerészének nevével kapcsolatos, aki 1639-ben a Fülöp-szigeteken gyűjtötte a növényt. Megszokott dolog, hogy a régen történtekről többnyire csak a mondákból szerezhetünk tudomást, amelyek magva a nemzedékről nemzedékre szálló szájhagyomány. Így vagyunk a tea történetével is.

Japán monda szerint Darma, a kegyes Buddha-követő, hogy imádkozás alatt a fáradtságot távol tartsa magától, levágta szemhéjait és eldobta. Ebből keletkezett a teacserje, amiben erő lakik és elűzi az álmot. Indiai szájhagyomány szerint a teacserjét buddhista szerzetesek vitték át Kínába, holott a cserje Kínában eredetileg is honos volt, de ott felhasználhatóságát nem ismerték. A tea hazája minden valószínűség szerint Észak-Burma és Délnyugat-Kína határán, az Irrawady forrásvidékén, Assam területén van, ahol még ma is vadon nő.

A tea - mint ital - használatát állítólag Buttei császár szolgája, Siba Sojo találta fel. Más források szerint a tea ivása a IX. században Koreából indult el, innen terjedt át Kínába, miközben a teaélvezetet Japánban 729-ig üldözték.

Az első biztos híreket a teáról az arab utazók IX. századi tudósításaiból kaphatjuk. Az egyik ilyen leírás egy "sakh" nevű növényről beszél, amelyet a kínai városokban drágán árulnak, és amely főzve ital és orvosság is. Az arab Wahab és Abuseid látták a növényt Kínában és "Tsa" néven le is írták. Kétségtelen, hogy ezen a néven a teaélvezet Kínában még alig terjedt el.

Az első meggyőzőnek tűnő értesülés, amely a tea élvezetének Kínából Európába történő meghonosodásáról szól, 1550-bôl egy perzsa kereskedőtől származik, aki ezt a növényt velenceieknek adta el. Ettől az időtől kezdve a tea és teaivás fokozatosan terjedt egész Európában. Alvarez Semedo portugál jezsuita szerzetes 1633 körül Kínából küldött tudósításában már a tea elkészítésének módjairól és annak élvezetéről ír. A Gobdo vidéki Altyn Khán udvarából az orosz követ vitte az első mintát Moszkvába, mint a cárnak küldött ajándékot. Philibert Moris és John de Mauvellain Párizsban 1648-ban megírták az első értekezést a teáról. Az első jó botanikai leírást Marsigli-tól, az 1654-ben megjelent Novus Atlasban olvashatjuk.

Németországban a nordhauseni gyógyszertári jegyzékben, 1657-ben Liegnitz, 1664-ben Ulm, 1669-ben Lipcse, 1683-ban Drezda udvari gyógyszertárainak jegyzékében is szerepel már. Annak ellenére, hogy a Kelet-indiai Társaság 1660 körül már megkezdte a teabehozatalt Hollandiába és Angliába, 1664-ben a tea még ritka és drága áru. Ebben az időben Anglia királynője az angol Kelet-indiai Társaságtól évi 2 font (90 dkg) teát kapott ajándékba.

A növény ábrázolásával 1700-ban találkoztunk először Piso, Williem ten Rhyne és Brayne munkáiban. Linné, aki tudományos pontossággal először írta le a teacserjét, uppsalai kertje részére 1763-ban kapta az első növényt. Az angol gyarmati adminisztráció 1832-tôl Assamban igen nagy gondot fordított a teaültetvényekre. Az első nagyobb teaküldemény 1838-ban Kelet-Indiából érkezett Londonba: 456 font (207 kg) volt.

A teaivás Európában elsősorban a kontinens északi országaiban (Anglia, Hollandia, Oroszország stb.) vált népszerűvé. Hasonlóan terjedt Észak-Amerikában is, és itt a tea politikai vonatkozásai különösen jelentősek lettek: 1767 májusában az angol gyarmati kormányzóság felemelte a teaadót, s ez oda vezetett, hogy Bostonban egy 18000 fontsterling ertékű teaszállítmányt a tengerbe dobtak (az eseményt bélyegen is ábrázolták). Sokak véleménye szerint ez volt a közvetlen indító oka a gyarmat anyaországtól való elszakadásának.